Ezek elmentek otthonról - avagy: ők szolgálnak, nekünk (majdnem) végünk!

Szerző: Szőke Zsanett

Transzvesztitaként / crossdresserként (kinek hogyan tetszik) közel 20 éve mutatkozom nyilvánosan is, kb. heti rendszerességgel (olykor sűrűbben, olykor ritkábban). Amikor csak tehetem ilyen módon fejezem ki női identitásomat, ami az öltözködésben, viselkedésben mutatkozik meg. A lehetőségeimhez mérten minél nőiesebben, csajosabban teszem ezt, tehát alapvetően nem egy drag queen jellegű polgárpukkasztás a célom és nem is a "négyfal között" szocializálódott otthonülő transzvesztiták táborát erősítem. Magyarán nem egy színpadi túlzás vagyok az utcán, hanem egy beilleszkedni próbáló T-csaj.

story_jeanette.jpg

Ebből következően a tapasztalataim is - kellemesek és kellemetlenek - az utca emberével való találkozásokból és az ilyen-olyan ügyek intézéséből fakadnak. Mivel kissé magasabb vagyok a cisz csajok átlagos testmagasságánál, így akármennyire is szolidan öltözködöm és sminkelem magamat a hétköznapokban, mégis kissé feltűnő vagyok. Aki ismer az tudhatja, hogy a magasságomat leszámítva végül is egész jó adottságokkal rendelkezem a beilleszkedést tekintve - pl. előnyös testalkat, arcforma és hang, de azért aki akar, az tud fogást találni rajtam.

Éppen ezért mondjuk strandra még nem mentem el női fürdőruhában, ez még előttem áll, de ennek ellenére eddig nem okozott gondot ilyen formában pl. orvosi rendelésre elmenni, vagy bankban ügyet intézni, esetleg egy-egy szolgáltatónál eljárni (pl. mobiltelefon miatt), esetleg több napot eltölteni ezer kilométerre innen külföldön úgy, hogy eleve már az utazás is női mivoltomban zajlott (vonat) úgy, hogy még egyetlen szál boxer alsót sem vittem magammal a kofferomban, mint férfi ruhaneműt.

A sok-sok kellemes tapasztalatra azért jutott kellemetlen is, amiért nem is kellett olyan nagyon messzire menni - például itthon egy belvárosi szórakozóhelyre való bejutás a közelmúltban sajnos már nehézségekbe ütközött. Említhetem a rendőröket is, akik egy időben azzal szórakoztak, hogy igazoltattak az utcán: nyugalom, nem követtem el semmi rosszat, ha csak nem azt, hogy nem úgy nézek ki, mint ahogyan a személyi okmányaimban látható vagyok és innentől kezdve már van keresnivalója a tisztelt hatóságoknak.

Több ilyen is volt, egyik mókásabban alakult, mint a másik. A Nyugati téri aluljárójában gyakorlatilag fogadás tétje voltam, miszerint NŐ vagy FÉRFI vagyok? Az igazoltatásnál derült ki az igazság, a papírjaim visszavétele közben hangzott el a két járőr között a szöveg, hogy:
- Na ugye, megmondtam Neked, hogy pasi a "csaj"! - nehéz ezeket az élményeket helyben feldolgozni. Leginkább közúti ellenőrzésnél fordult elő igazoltatás, ezek ugye kivédhetetlenek, ilyenkor nem azért veszik elő az embert, mert transz nemű, hanem azért, mert éppen én vagyok a következő autós az úttesten. A zavar egyébként az eljáró rendőrök részéről majdnem mindig kézzel fogható: nem működő szondától kezdve, az „Inkább szálljon vissza gépjárműbe!” felszólításon keresztül, a „Mégis, hova megy ilyen szerelésben ilyenkor???” beszóláson át volt már egész sok minden a repertoárban.

Egyetlen nagyon kellemetlen helyzet volt a több igazoltatás közül, akkor sajnos volt fogás rajtam, mert lejárt a zöldkártyám (régebben ugye még volt ilyen), de sikerült kidumálni magamat. Persze, mindez nem volt egyszerű két mikrobusznyi rendőrkadét előtt, miközben én és a travi barátnőm tetőtől talpig lakk ruhában feszítettünk. Ráadásul nála a lejárt személyi igazolványán kívül csak a kimosott útlevele volt, amelyben olvashatatlan volt minden betű, a fényképéről már nem is beszélve. Kicsit részletesebben a következő történt.

Egy dress-code-os tematikus rendezvényre igyekeztünk (nem utcai ruházat volt rajtunk), egy akkortájt igen csak menő külvárosi szórakozóhelyre. Szintén transzvesztita barátnőmmel közös készülődést követően autóval vágtunk neki az éjszakának (alkoholt nem fogyasztottunk). Tudni kell, hogy egy nagyon idős gépjárművet hajtottam akkoriban, tehát eleve céltáblája voltam a közúti szerveknek. Így nem volt meglepő, mikor néhány kanyart követően "lemeszeltek" bennünket. Kissé felszisszentünk, de mivel nekem akkor már volt ebben némi rutinom, nyugtatgattam a barátnőmet, hogy nem lesz semmi gond - sajnos lett...

- Jó estét Hölgyem, közúti ellenőrzés! Vezetői engedélyt, személyi igazolványt és forgalmi engedélyt kérnék szépen! - dörmögte a tisztelt váll-lapos úri ember mit sem sejtve. Készségesen adtam a kezébe a papírokat női retikülöm mélyéről és vártunk.
A rangidős rendőrtiszt hátrament a két mikrobusznyi rendőrkadéthoz, "erősítésért", majd jött vissza a többiekkel.
- Szálljon ki a gépjárműből kedves ATTILA! - na, itt már éreztem, hogy nyakig ülünk a pácban, mert ezt eddig soha, egyetlen rendőr sem kérte tőlem, így hát nem volt mit tenni, eleget tettem a kérésnek. Kikászálódva az extra megjelenésemmel az autóból, kb. másfél fejjel voltam magasabb a tisztelt rendőrségi elöljárónál. A kb. 10-12 fiatal rendőr tanonc a nevetést csuklásig visszafojtva "gyönyörködött" a fényesen csillogó lakk szerkómban tetőtől-talpig.
- Hova-hova ilyen szerelésben, kedves ATTILA? - mindez igencsak gunyoros és pökhendi hanglejtéssel.
- Egy fétisparty-ra igyekszünk a barátnőmmel! - mondtam finom nőiességgel.
- Ah, a BARÁTNŐJÉVEL? - erre egy hatalmas lámpával bevilágítottak a jobb egyes ülésen gubbasztó barátnőmre, aki kapásból úgy érezhette magát, mint egy amerikai rendőrségi dokumentumfilm résztvevője, mikor már majdnem elhangzik a "Kezeket fel és lassan szálljon ki a kocsiból!" c. mondat. Hát, nem pont ebben a formában, de ez el is hangzott!
Sőt, tőle is kérték a papírjait, ami nem vitte előrébb az ügyünket, tekintve - ahogy fentebb is írtam - nála egy lejárt személyi és egy kimosott útlevél volt...
- FETISPARTY? Az meg milyen? - próbált viccelődni a főtörzsőrmesterünk, két kézzel szorongatva az elvett papírjainkat, amire én is poénosra vettem a dolgot.
- Igen, oda, fétisparty-ra. Kíváncsiak rá? Ha letelt a szolgálatuk, jöjjenek bátran utánunk! Ennyi helyes rendőrfiúnak biztosan fognak ott örülni! - próbáltam visszavágni, már amennyire lehetett. Tettem mindezt azért, mert valahogy azt éreztem, hogy nem tehetnek velünk semmi rosszat egy megaláztatáson kívül és tovább kell, hogy engedjenek minket.
- Na, mi oda biztosan nem fogunk menni, de maguk sem, kedves ATTILA! - és közben az elvett papírjaimat lobogtatta fölényesen maga előtt.
- Oh, és miért, mit vétettünk? - itt már én is nagyon kíváncsi voltam a válaszra.
- Tudja, az a helyzet, hogy nem tudja magát hitelt érdemlően igazolni! Sem ön, sem a kedves BARÁTNŐJE! - hangzott félreérthetetlenül és magabiztosan a válasz.
- Ezt hogyan érti? Nincsenek más okmányaim, ezzel kell beérje tisztelt biztos úr! - ettől többet hirtelen nem tudtam mondani akkor.
- Nem úgy néz ki, ahogyan az okmányaiban szerepel, ugye tudja, hogy emiatt bevitethetném magukat és lemosathatnám az arcukról ezt a sok festéket? - hűha, ez eléggé szigorúan hangzott, szinte beleremegtem ott helyben.
- Igen, tisztában vagyok ezzel, de ennek mi lenne az értelme? - vágtam rá határozottan. Hozzátettem még ezt is: - Nekünk is vannak jogaink, ezt is vegye figyelembe! Szerintem ezzel kapcsolatban egyébként pont az Önök kollégáinak lenne még mit finomítani a Belügyminisztériumban, az ilyen kellemetlen helyzetek miatt! - ez talán hatott, mert megváltozott a fakabát retorikája, de nem abba az irányba, ami nekünk kedvező lett volna.
- Ez a kisebbik problémám, a nagyobbik az, hogy lejárt az autó zöldkártyája, kedves ATTILA! - ajaj, ez tényleg probléma! Igaz, csak pár nappal, de valóban, mert nyomban az arcomba tolta egy kedves vigyor kíséretében a rendőr bácsi. Az eddig valamelyest kiegyenlített küzdelem kezdett bukóra állni a részünkről. Drága barátnőm ott a helyszínen egy "hűbasszameg" erejéig fel is szisszent a szótlanságából.
- Oh, valóban, ezt észre sem vettem, elnézést kérek érte... - mi mást mondhattam volna?
- Nézze ATTILA... - kezdte így a kadétok előtt bizonyára példát statuálni próbáló rendőr, tehát joggal gondolhattam azt: most ér véget az eddigi szócsörte és jön a mindent borító hosszadalmas és bizonytalan kimenetelű eljárás, mely a kerületi kapitányságon folytatódik - visszaadom Önnek a lejárt zöldkártyáját és a BARÁTNŐJÉNEK a lejárt személyiét... - folytatta és ezzel valóban nyújtotta is vissza nekem az okmányköteget, viszont amikor megkönnyebbülve vettem volna el tőle, még nem engedte el, szorosan fogta azokat és hozzátette: - de első dolga legyen a jövő héten ezeket elintézni! - hirtelen bevillant az érzés: oh, csak ennyi? Megúsztuk? Kész? Vége?
- Igen is, örömmel! - válaszoltam mosolyogva, miközben ő és a 10-12 rendőrkadét jó szórakozást kívánt nekünk az este további részéhez!
Ezzel bevágódtunk az autóba és diadalittasan robogtunk tovább olyan érzéssel, hogy minket már nem állíthat meg senki és semmi egy ilyen eset után!
Persze azért keletkezett egy sebhely ott legbelül valahol, mert ezt azért nem kívánom senkinek, amit akkor át kellett ott élnünk közösen!

Amúgy HAPPY END a javából - vajon mi hatotta meg őket? Lehet belegondolt abba a tisztelt biztos úr, hogy nevetségessé tenné magát a rendőrségen a kollégái előtt: az éjszaka fogása, két transzvesztita! Na bravó, hát ez tényleg vicces! Ha ezt bevállalta volna, utána még jó ideig biztosan cikizték volna a kedves kollégái mindenféle szalonképtelen viccel...

Minden bizonnyal mostanság egy ilyen eset nem így zajlódna és érne véget. Tapasztalataim szerint egy ilyen valóban necces helyzetben (lejárt okmányok) ma már nincs annyi mérlegelési lehetősége az eljáró rendőröknek, mint pl. 10 éve volt. Eddig szerencsére nem volt előállítás, ezúton is köszönet az eljáró hatóságoknak, persze lenne mit finomítani ezen a területen is.

Most eleve úgy kezdődik, hogy SZONDÁZÁS! Ez szinte már alap és utána jön a többi, szokásos fordulat. Sajnos nem mindig tudnak mit kezdeni a helyzettel a tisztelt biztos urak, de meg tudom őket érteni, mivel vannak kellemetlen szabályok. Ugyanis tudtommal valóan hitelt érdemlően kell tudni magunkat igazolni és leginkább úgy kinézni, mint ahogyan az okmányainkban kinézünk. Ebbe állítólag - a transz identitást most félre téve - az sem fér már bele, ha befestjük a hajunkat, vagy ha szakállt, bajuszt növesztünk. Szóval a traviknak és a nemi megerősítésen még át nem esett, vagy éppen áteső transzszexuálisoknak igazából mázlijuk van, ha ilyenkor elengedik őket, de hát könnyen belátható, hogy nem igazán vétünk ezzel senkinek – például farsang idején, ha McDonald’s figurának, vagy Michelin bábúnak öltözik valaki, akkor is előállítják? Ugyan már…

Tehát jobb elkerülni az ilyet, gyanítom másnak is voltak már tapasztalatai hasonló esetekben, kíváncsi lennék ők mit tapasztaltak? Egyébként összességében véve a Rendőrségre magam részéről cseppet sem tudok haragudni, csak a munkájukat végzik reményeim szerint szakszerűen és próbálok szövetségesként tekinteni rájuk, amennyire csak lehet és mint a fenti, kiragadott eset is bizonyítja, korábban részükről is meg volt az együttműködési hajlandóság.

Egyébként kívánom, hogy a Rendőrségre, mint eljáró hatóságra tényleg ne legyen szüksége senkinek!

Szőke Zsanett

Lejegyezve 2013. novembere
(megtörtént: 2006 novemberében)