Üzenem azoknak az jogalkotóknak, akik szerint az iratok miatti kellemetlenség nem egy mindennapos dolog, hogy de igen, az: felvenni a postán egy küldeményt, az edzőteremben, munkahelyen, iskolában az öltözőben, nyilvános illemhelyen, vagy ha veszek egy sört, és a kölyökképem miatt elkérik a személyimet (ami egyébként egy dicséretes dolog). Vagy ha igazoltatnak az utcán, vagy bankszámlát szeretnék nyitni, vagy gyakorlatilag bárhol, ahol kellenek a papírok, vagy akár a nevem, bemondásra.

Mivel jelenleg a külsőm és a hangom önmagában nem elég támpont, hogy bármelyik irányba is dőljön a mérleg, így a név dönt. Ez van. És én még a szerencsésebbek közé tartozom, mert nagyon sok munka van benne ugyan, de ”be tudok olvadni”, többnyire. Remélem, hogy a hormonkezeléssel jobb lesz a helyzet. Ha a papírjaimban az állna, hogy Áronnak hívnak, az önbizalmat adna, mert tudom, hogy ott van, le van írva, ezzel nem vitatkozhat senki, nem vonhatják kétségbe.

És ha a külsőm és a nevem nincs összhangban, akkor hogyan találok munkát? Mert ugyan „nem szabad diszkriminálni”, de amíg a munkáltatóknak van miből választani, addig én hiába bizonyítom, hogy értek hozzá, és keményen dolgozom, egy ilyen név/külső kontraszttal senki sem fog alkalmazni. Ha megnézek egy lakást, és szerződést írnék a főbérlővel, el fog hajtani, amikor szembesül az adataimmal, mert vagy azt hiszi, hogy hülyének nézem ilyen iratokkal és valami rosszban sántikálok, vagy inkább másnak adja ki a lakást, mert ő nem szeretné, hogy ilyen „furák” kínos helyzetbe hozzák a szomszédság előtt. Amíg a nevem nem változik, addig hiába tudnék beolvadni minden más területen, hiába bizonyítottam már számtalanszor, hogy igazi férfi vagyok.

Sajnos elég baj, hogy a társadalmunk jobban hisz egy plasztikkártyának, mint egy hús-vér embernek. Nálam jobban nem tudhatja senki, hogy ki vagyok, a témában nem jártas jogalkotók pedig pláne nem. Akik ilyen nehézségek elé akarnak állítani minket, azok nem veszik komolyan ezt a problémát, talán röhögnek is rajta, és ennél jobban megalázni embert nehezen lehet: teljesen elbagatellizálni az egzisztenciáját.

És itt vagyunk, hallatjuk a hangunkat: pont egy olyan réteg, akik minél kevésbé szeretnének feltűnni. Úgy érzem, ez az egész rendelkezés arra volt csak jó, hogy „kiugrassza a bokorból” azokat, akik minden tőlük telhetőt megtesznek az észrevétlenségért. Támadónak, indokolatlannak és kegyetlennek érzem ezt a döntést, mert nem fogom fel, kinek ártottunk a létezésünkkel, kinek ártana a mi jogunk arra, hogy a papírjainkban szereplő név és nem átíródhasson? Ha a nevem nem változik, de a külsőm igen, akkor egész életemben azzal kell együtt élnem, hogy egy új munkahelyen, egy bármilyen új közösségben majd nem Áronként fognak gondolni rám, hanem mint „a transz srácra”? Ennyi erővel óriásplakátokra is kitehetnék a képeinket, hogy „Nézd, ő más mint te, mert mi úgy döntöttünk, hogy ez így is marad.”

Ennek változnia KELL, nem azért, mert kényelmesebb, hanem mert ez olyan alapvető kérdés nekünk, mint az, hogy van-e mit enni. Ez létkérdés. És nagyon sajnálom, ha valaki túlzónak tartja, mert ezek szerint nem tudják, miről beszélnek. Javasolnám nekik, hogy nézzenek utána a dolgoknak, mielőtt más emberek élete fölött döntenek. Sosem kívánnék ilyet senkinek, de nem gondolnak bele, mi lenne, ha az ő gyerekük állna eléjük egy ilyen problémával? Egy egyébként is intoleránssá nevelt társadalomban megtagadják a létezésünket azzal, hogy változni akarunk, és úgy tesznek, mintha nem pont a tolerancia hiánya okozna nekünk ennyi mindennapi gondot, majd a jogot is elveszik, ami az egyetlen esélyünk a normális életre.