Ma a Transznemű emlékezés napján emlékezünk mindazokra, akik világszerte vélhetően nemi identitásuk vagy nemi önkifejezésük miatt lettek gyilkosság áldozatai.

A Transznemű emlékezés napja egy kritikus esemény, amely folyton fel kell hívja a figyelmet a multidimenzionális megközelítés fontosságára a transz politikában is, és annak jelentőségére, hogy ez az erőszak szervesen kötődik a rasszokhoz, a nemekhez és a társadalmi osztályokhoz. Mindezt szemlélteti például az áldozatok közötti aránytalanul sok színes bőrű szexmunkás nő.

Azok a képi és szöveges megjelenítések melyekkel fehér meleg és transz aktivisták Európában mutatják be ezeket a gyilkosságokat egyre több kritika érheti. Fehér európaiként arról beszélni, hogy ez a mi problémánk, és mindez velünk történik finoman szólva is problematikus. Hogy miért is?

• A hivatkozott gyilkosságok 78,8 %-át Közép- és Dél-Amerikában követték el, és kevesebb mint 5%-át Európában.
• A gyilkosságokat nem minden esetben az áldozat transzneműsége miatt követik el, legalábbis ez korántsem bizonyított az esetek többségében, mégis általános narratíva, hogy ezeket az embereket “csak transzneműségük” miatt ölték meg.
• Az is kérdés ki számít transzneműnek, mivel korántsem annyira egyértelmű, mint amennyire annak tűnik, és nincs globális konszenzus ezt illetően sem.
• Az áldozatok között nagyon magas a feketék és a színes bőrűek aránya, Európában is.
• Az áldozatok között sok a szexmunkás, akik gyakran emiatt pont ugyanannyira válhatnak áldozattá, mint transzneműségük okán. Mégis gyakran kizárólag a transz közösség mártírjaiként emlékeznek rájuk.
• A globális adatgyűjtést egy európai szervezet koordinálja, jelentős anyagi forrásokat szerezve erre a tevékenységre annak főként a globális délen végzett jellege miatt.
• A számok relatívak, melyek legtöbbször nem kerülnek kontextusba, gyakran az "egy is sok" érveléssel söpörve félre az ezzel kapcsolatos kérdéseket, magyarázat helyett.

Gyakran úgy vélem hamis ártatlanság amit érzünk, amikor szemrebbenés nélkül használjuk más földrészek, rasszok, társadalmi osztályok áldozatait arra, hogy felhívjuk a figyelmet a minket ért diszkriminációra és erőszakra. Ezeket az erőszakkal elvett életeket használni és felhasználni bizonyos értelemben véve a gyarmatosítás egy formája. Igen vannak nekünk is problémáink, minket is diszrkiminálnak, és erőszakkal is szembesülnek közülünk sokan, de ez a nap nem rólunk szól. Van 364 másik nap amikor arról is beszélhetünk.

Mielőtt a transznemű emlékezés napján a halottainkról beszélünk és azt szemléltetjük milyen szörnyű hely a világ a transz emberek számára (vagyis számunkra) el kellene gondolkoznunk valamin. A két magyar áldozat akikről tudunk, két roma szexmunkás transz nő. Kérdezem én, az élő roma szexmunkás transz nőkkel hogyan bánunk? Szívesen látjuk-e őket a közösségeinkben? Számít-e nekünk az életük annyira mint a haláluk? Hogyan és mit teszünk az ellenük irányuló erőszak felszámolása ellen? Megelégszünk-e azzal, ha a saját biztonságunk miatt emeljük fel a hangunk, vagy igazán foglalkozunk a legelesettebbek sorsával is?

Amit én látok, az az, hogy valójában nem adunk az áldozatoknak hangot, nem tiszteljük a hozzájuk hasonló életben lévőket, nincs velük kapcsolatunk, előítéleteink viszont annál inkább, és a legkevésbé sem vállalunk felelősséget a fennálló egyenlőtlenségekben játszott szerepünkért.

Az erőszak felszámolásáért küzdeni fontos, az emlékezés/emlékeztetés szükséges. Ezek a megemlékezések több célt is szolgálhatnának, fontos közösségi események lehetnének, kollektív gyógyítást segíthetnének elő, és nyilvános elutasításai lehetnének az erőszak minden formájának. Ugyanakkor felmerül a kérdés ki emlékszik kire, mindezt hogyan teszi, és milyen módon beszél a halottakról az ő nevükben?

Azt állítani, hogy ezeket a gyilkosságokat kizárólag transzfóbia miatt követték el, izolálja a transzfóbiát minden más előítélettől vagy az erőszak előfordulásának más okaitól, és ezért nagyon veszélyes. Hiszem, hogy fontos, hogy ne redukáljuk le ezeket a gyilkosságokat az identitáspolitikára, hogy figyelnünk kell az erőszakot növelő és bátorító általános hatalomelosztásra, valamint, hogy az erőszakot a mindennapi formájában szükséges tervezetten és szisztematikusan ellenezni. Hiszem, hogy nincs szükség egy városban három különböző megemlékezésre, és hogy össze kellene fognunk. Hiszem, hogy nem méltó egy romantikus filmet biztonságos közegben megnézni, és nem elég a virtuális térben a “hozzánk hasonlók” vagy a “transz emberek” megöléséről beszélni. Úgy vélem nem a legideálisabb pl. az utcán jól szituált, jól képzett, szeretetteljes családban élő fehér transz fiúknak beszédet mondani ebből az alkalomból.

Remélem minél többen csatlakoznak a Transvanilla Transznemű Egyesület megemlékezéséhez olyanok, akik az áldozatok iránt érdeklődnek, akik rájuk szeretnének emlékezni és akiket érdekel a közösségeink marginalizált tagjainak a sorsa.

Nyugodjanak békében az áldozatok és emlékezzünk rájuk tisztelettel, hálát adva saját sorsunknak és erőt keresve saját közösségeinkben!

Adatok és képek forrása: Trans Murder Monitoring Project