Nemtelen/bú/

Szerző: F. Emmett

A család gondolata valahol a szavak közt. Egyszer vágytam rá. Feleségre, gyerekekre, házra...

Nemtelennek hitt szerelem? A lélek nemtelen. Akár ez, akár az, biztos van ilyen. Néha , máskor örökre meghatározó történetek. Megeshet ezeket nem is szabadna leírni, csak magunknak. Ha nemtelen mégis minek nevezzem? Nemtelen-bú? Női bú? Férfi-bú? Keresztényként erőszaktevőnek látom magam, aki leírja a történetet, hogy közelebb kerülhessen Istenhez, hogy végre le tudjon mondani és megismerje saját nemét, ami olykor inkább férfi, mint nő, de külső jegyeiben a jelenben hordozza mind a kettőt.

a3.jpg

Egyszer beültem egy nő mellé a kádba. Először kérette magát, hátrébb húzódott. Hirtelen nem tudtam eldönteni miért teszi. Helyet akar adni vagy tiltakozik. Ellenem. Mintha szégyellte volna magát vagy én saját magamat - összemosódott. Eltakartuk ölünk egymással. Karokkal, háttal és vízzel.
Az éjjel nem aludtunk túl sokat. Este kicsomagoltunk és egymásnak estünk. Reggel meg éhesen ébredtünk. Néztem az arcát - kívánt. Néztem a szemét - félt. Láttam a lelkét - szenvedett. Szép volt. Abban a helyzetben nyugtalan, de szelíden tűrte ügyetlenségeimet. Néztem a mozdulatait. Megmosta kezeit, arcát, nyakát, hasát, hátát, combjait, lábfejét. Ahogy én is belekezdtem volna, megtette helyettem. Lemosott engem is. Amikor végzett kiment. Én maradtam.
Gyakran fájt az egész lényem egy szeretkezés után. Gyakran.
Új vizet engedtem, és újra megmostam magamat. Magam előtt láttam a mozdulatait; úgy tettem, mintha ő tette volna. Zavart lettem. Azt a testet érintette, amit soha nem szerettem. Azt az embert szerette, akit én soha. Hogy szerelemmel-e? Ő volt az egyetlen, akivel együtt egy vízben fürödtem. Elsápadtam az érzéstől, maradtam tovább a kádban. Illik-e nekem szeretnem egy olyan nőt, mint ő? Szabad-e? Elvehetem-e jövőjét? Sírni kezdtem. Újra meg újra csak magamhoz öleltem volna. Visszahívtam volna a kádba, de féltem. Ő volt az én szabadságom. A kimozdulásom. Irtóztam és szorongtam attól, hogy megint csak rossz leszek; aki nem tud jól szeretni, nem tud jól szeretkezni és még egy hétvégét sem tud adni annak, akit állítólag mindennél jobban szeret.Tudtam, hogy egy olyan nőt szeretek, aki hasonlít anyámra, így bármit is teszek, kicsit olyanná válok, mint apám. A nő telt, érzékeny, ám sokszor diktatórikus, akiben méltóságot formált a sors. Kikászálódtam a kádból, törölköző magamra és oda álltam elé. Finom ujjaival megérintette a vállaim, suttogott valamit, ahogy a falon lévő képet néztük. Úgy éreztem fénylek. De én földi akartam lenni, akivel a kádon kívül lehet élni. Akire végérvényesen igent mondanak.

Akkoriban visszatekintettem az elmúlt pár évemre, egyértelmű volt, hogy az érzéseim felé nem változtak. Hiányzott minden vele el nem töltött pillanat. Másodlagos, hogy milyen kapcsolatra gondolunk. A szerelem nyers volt, a szeretet lágy. Tudtuk, hogy sem akkor, sem másodszor nem fog sikerülni. Mégis úgy tűnt, kitartunk egymás mellett és hálánk kitart. Sose kérdezte meg, mit takar a melletted megöregedni, én sem kérdeztem mit jelent a csak jelen lenni.
Az igazi kérdés akkor ott a kádban fogalmazódott meg bennem. Elviselném-e, ha más férfi mellett látnám?
Az embernőt egy emberférfivel. Akinek feláll akkor is, ha fél. Elkeseredtem. Szerelmes voltam minden részletébe, a sejtjei mélyéig és azon is túl.

Már felöltözve egy másik napon, ültem a konyhában és vártam a reggelit. Utána mentem, persze ő mindent megold egyedül. Egy reggeli nem lehet gond. Néztem azt a csomó dolgot, amit látni véltem benne. Hirtelen bevillant egy kép. Ő a melleit teszi a számba, mert tudja, hogy szeretem. Gondolatban megkeménykedtem, majd önpofozás következett. Nincs mi megkeményedjen és neki azt a testet kell érintenie, amire ő nem is vágyik. Ami nem lehet tartalmas és nem adhat jövőt. Részvét vagy gondoskodás? Megfogta. Eljátszott a gondolattal. Mintha tudná, hogy sehogy máshogy nem élvezek el, csak ha arra gondolok hogy férfiként magamévá teszem és gyümölcsöző is lehet.

Úgy aludt, mint ki legalább két éve nem tette. Mellette feküdtem. Néztem. Nem álmodott. Hajnali 4 óra lehetett. A legdrágább. Hallgattam a csendjét. Hova tart? Miért nézem? Kínozni akartam magam? Vajon találkozott már egy ismeretlen férfival, akivel együtt feltették a kérdést: fontosak vagyunk egymásnak? Szürke hétköznapok? Beszélgetnek egymással? Összeöltöznek? Vagy még csak randiznak? Figyelnek egymás kezeire? Mit ittak, amikor először találkoztak? Miért titkolózik? Miért kell nekem hajnalban meglesnem? Magam mellé képzelem. Magamat kínzom. a gyerek felébredt, sír. most én megyek. Hova?
Színjáték - tarkának hitt egyszerű szürke, mert ez a kedvence, ez áll neki jól - szerinte.

Elmerült, szelíd volt. Alkalmazta az önvád lehetőségét. Kizárt minden örömből, döntésből.
Bennem ugrált csak vidám anyaként. Gyanakodtam, nem vehetem el, és nem lehet gyermekünk sem. Nem értettem. Valami bántotta. Valami mindig ott volt a szemében, amit nem mondott ki; nekem nem.
Tartani szerettem volna, üveges szemmel figyeltem. Gondolkodni még tudtam, de semmit nem ért. Ő csak mondta-mondta, ahogy szokta. Isten ellenünk - miattunk.
Ez igen, így van. Megfogta a kezem, végig csókolta - nem szokta. Sírt. Talán miattunk, vagy nem is tudom. Attól féltem kimondja. Kimondja mielőtt én bármit mondhatnék, tehetnék.
Képzeletben megágyaztam, az egyik sarkát a takarónak felhajtottam - valahol így láttam, ezzel törődtem vele magamban.
Ő egy törölközőben jött be.
A vizet leengedte, maradtam piszkos.
Vadul hozzám ért - semmit nem éreztem. Már megint semmit.
Ő tovább sírt, én igyekeztem terelni gondolatait, hiába. Tettem úgy, mint aki kívánja. Mohón markolásztam - hiába.
Bizonytalan lett - lebuktatta magát.
Szeretett - szeretkezni akart velem, de mennünk kellett.
Egy kocsiban ültünk.
Hazudtam, elengedtem.
Elment a vonattal.
Örökre.