Legalábbis a sajátunk. Hej, de bonyolult egy dolog ez! :D A fenti képen ábrázolt pillanat - nos, már közel 4 éve annak, hogy ott tartottam.

Azóta persze van változás, például majdnem seggig ér már a hajam, bár ez sem segít mindig, mivel nem valami dús és sokszor legfeljebb úgy nézek ki mint egy rocker vagy egy hippy (utóbbinak már hívtak is emiatt, but I like them both, actually :)). Főleg mikor már jön vissza a borosta is, amit képtelenség legyalulni, olyan erős és sűrű. Így is véresre szoktam szántani az arcom mikor megcsinálom, s úgy meg semmit nem lehet rákenni, rávinni, kb. hozzáérni se lehet, annyira el tudom intézni. Utána max. fél nap múlva pedig már szúr, hát hogyan is érhetne így hozzám bárki is? Viccesen fogalmazva egy puszit nem tudok kapni, na... :) Szóval visszagondolva, nem volt akkoriban még egyetlen saját ruhám sem és még coming outolgatni is kellett, mert ki kellett törni a falakat, azokat a falakat, amelyek már csak karnyújtásnyira vagy még kevesebbre voltak tőlem és amiktől már moccanni sem lehetett. Aztán meg szembe kellett néznem a ténnyel, hogy itt nem valamiféle fetisizmusról volt szó (bárcsak az lett volna), na az a felismerés volt a legszarabb az egészben (addig azt hittem, egy jó móka és kísérletezgetés lesz majd megismerni a feminin oldalamat, azt hittem, ez majd egyfajta "tudományos kísérlet" lesz, mert csak annyi van bennem és örültem is neki, hogy csak annyi), és közben nagyjából senki sem volt mellettem. Körülöttem igen, de igazán mellettem senki. Hiszen hogyan is értették volna meg ezt a dolgot? Meg egyáltalán ki volt érdeklődő, ki akarta igazán megérteni? Ismeritek, mikor minden alkalommal nektek kell kezdeményezni, másképp soha nem kerül szóba a téma, ami pedig lelkileg kicsinál. Tehát totálisan egyedül. S hányan átmehettek/átmehettetek (át kell mennetek) még ezen! :/

Hónapokkal később kezdtem aztán végre ráállni a dologra, a kezdet kezdete pediglen az volt, hogy karácsony felé az egyik helyi hipermarketben egy szimpla rózsaszín hálóinget is beletettem a bevásárlókocsiba. :D Aztán a méretek kitalálása és az, hogy egyáltalán mi kéne, aztán elkezdtem rendelgetni online, mert bemenni egy sima boltba ruhát, cipőt, bármit venni azóta sem merek, sőt magamat jól ismerve (kerülöm az embereket mint a pestist), az 99%, hogy soha nem is fogok majd ilyet tenni. Így drágább ugyan, de nekem jobb, anonimabb, biztonságosabb az egész..másképp nem megy, nekem nem (agora/szociofóbia rulez, még így is kihívás, hogy a futártól át kell venni a csomagot :D)... Szóval igen, túl vagyok már néhány rendelésen, s volt amivel mellényúltam, volt ami bejött, de még mindig úgy érzem néha, hogy az egész mintha csak a szőrtelenítésről szólna (lol). Egyszerűen nem tudom fenntartani a megfelelő állapotot az agresszív arcszőrzet miatt. S persze ott van még a hétköznapokban a beletörődés és a lázadás (mikor melyik) amiatt, hogy nem igazán fogadnak így el, nem tartják tiszteletben az érzéseimet, a kéréseimet (pedig nem teljesíthetetlen egyik sem), ill. jobb ha így nem is mutatkozom sehol egyáltalán, mert akkor biztos nem lesz bajom...

Azt írtam az elején, hogy "már közel 4 éve annak, hogy ott tartottam" - most pedig úgy érzem, hogy még mindig csak ott tartok... Holott nem, nyilván ez nem így van, legalábbis nem teljesen. De azért van benne valami mégis. Például most is itt pötyögök, több napos borostával, "fiúsan", egy héten talán 1-2 napot vagyok nőiben, aztán várok a hegek begyógyulására, ill. tulajdonképpen arra, hogy újból lezúzhassam az arcom... Pedig hát használ az IPL is, csak abba meg beleun az ember azért hosszútávon, főleg ha az arcon még így is túl nagy a kihívás... Az a baj, hogy több óra minimum mire az ember egyáltalán a "kiinduló szintet" eléri, akkor lehet kicsit feminizálni, de az egész már másnapra köddé válik, miközben még mindig ég az arcom, de ráadásként már szúr is..kész! :D Na mindegy. Emellett ha folyamatosan visszahúznak (általánosan értve, hogy mindig akad valaki, valahol), ha nem kapsz bátorítást, ha úgy érzed, inkább csak megtűrnek olyannak amilyen vagy, miközben valójában kurvára nem tetszik az egész senkinek (csak azt úgy nem mondják meg persze, éppen csak éreztetik, akarva akaratlanul, valódi érdeklődés és nyitottság hiányában), s pluszban ha még meg vagy áldva mentális zavarokkal is (idült depresszió + OCD + agora/szociofóbia, amit magam tartok egyensúlyban mert segíteni érdemben nem tudtak, de én elég erős vagyok és pontosan tudom, hogy nekem mi a jó és milyen körülmények között tudom fenntartani azt a bizonyos kényes egyensúlyt) meg nulla az önbecsülésed úgy általában, akkor elég nehéz a haladás... Szakvélemények, nem- és névváltoztatás a hivatalos papírokon, hormonkezelés..ilyenekről álmodni sem merek még (talán ki is lógok ezzel, de hát ki tudja ezt reálisan megítélni? még rengetegen lehetnek hasonló helyzetben, kb. ugyanezen a ponton). Sőt, talán sosem jutok előbbre, hiszen ahhoz le kellene győzni legalább az agora/szociofóbiát, ami több mint 20 éve nem megy már (erről annyi elég, hogy előfordul, hogy akár már attól is reszketni és öklendezni kezdek, ha csak fel kell hívnom egy idegent hivatalos ügyben). Valami állandó kísérő/terapeuta kellene (pontosan olyan mint Mr. Monknak :D), akkor talán többet mernék tenni magamért..de a franc se utazgat akkor sem idegen városokba ismeretlenekhez, plusz ebben nem számítok semmilyen támogatásra sem a családtól...

De a fenébe is..mégis jobb volt így, hogy szembefordultam ezzel az egész szarral. Pedig elnyomtam több mint 20 évig előtte - de minek?! Már bánom az elveszett éveket, még ha voltak is racionális indokaim az elfojtásra. Mégis jobb így, még elszigetelődve és kirekesztve, utálat és megvetés tárgyának érezve magamat is, mint úgy, mintha az lenne, hogy továbbra is elnyomnám, miközben folyamatosan hazudnék a világnak és csak sóvárognék szüntelen. Emellett persze ez az egész elsősorban még mindig csak magamról szól és magamnak. És nőiben nyugalom van, belső béke, és tükörbe tudok nézni. De bárcsak tartana tovább mint egy nap, bárcsak fenntarthatóbb lenne, na meg ne ingadozna a hangulatom is közben (amikor még felkelni sincs kedved, hogy egyáltalán elkezdjed a napod, akkor meglehetősen nehéz rászánni magad a néhány órás procedúrára, hogy rendbe tedd magad, aztán persze megint csak eltelik egy újabb nap, önazonosságtól mentesen)...

Visszatérve..azért még mindig sokszor érzem azt, hogy még mindig csak ott tartok mint majdnem 4 éve. Nincs elég ruha, nem is tudom igazán mi lenne jó, mert egy csomó minden nem áll jól, plusz ugye az érzés, hogy maga az öltözködés ugye ezt az egészet nem oldja meg teljesen. Azért persze fontos mégis, hiszen közelebb visz az érzéseimhez, a belső állapotomhoz, és az annak hatására fantáziált énképemhez (hiszen minden csak vágyálom egészen addig, míg meg nem valósítom). Ugyanakkor úgy vagyok vele, hogy pl. minek vegyek tűsarkút vagy szoknyát, ha egyelőre sehol nem mernék úgy mutatkozni? Hát jó, ráér akkor még. Amúgy meg, hmm, hát nyilván saját magamnak, hogy lássam, úgy milyen vagyok! :) A láthatóság tehát valóban a tükörnél kezdődik... :) Talán rendelek is hamarosan, ill. mostanában valamit. Kellene. Hátha egyszer mégis rászánom magam, hogy kilibbenek az utcára úgy - hiszen végül is ki venne észre? Néha már voltam úgy kint pár percet és semmi sem történt (itt újból: én az agora/szociofóbia miatt speciális vagyok, nekem általában nem nőiben is több-kevesebb szorongással jár elhagyni a házat)... Szóval tényleg, kellene egy összeállítás, hogy egyáltalán ki lehessen menni. Csak persze megszólalni ne kelljen sehol..tehát napszemüveg fel, fül bedug és ahogy a srácok mondták annak idején a Raver's Nature-ből, "csak zene és erős dob"..kizárni a zavaró külvilágot és elvegyülni. Látszani és mégsem látszani egyszerre. Na, majd egyszer sikerül az is..vagy nem..de hátha egyszer mégis..ez a lehetőség életben tart (csak azért, hogy legyen valami fura pozitívuma is a transzságnak)...

Nagyon nehéz erről az egészről írni. Bármikor, bárhogyan is próbálom, úgy érzem, sose sikerül igazán. Mindig azt érzem, hogy rengeteget írtam erről a valamiről, de csak a felszínt kapargattam és alig mondtam igazán valamit róla, mert ez az egész túlontúl összetett és túlontúl egyéni is. Igen, ez egyértelműen bizonyítja, hogy ez az egész dolog sokkal bonyolultabb, mindenkinél más, és valójában sokkal messzebbre mutat mint amit a fenti kép ábrázol. Számunkra, akik ebben éljük a mindennapjainkat, sokkal többet sugall. Nem csak holmi ruhapróbálgatást meg öltözködést, hanem még rengeteg (addig elfojtott) érzést, belső vívódásokat és szorongást, hétköznapi küzdelmeket és lázadást, csalódásokat más emberekben (na, azt rengeteget), de ugyanakkor felszabadulást, kibontakozást, reményt és törékeny harmóniát is; na és persze kíváncsiságot még, mert igazából tudni akarjuk és tudnunk kell, hogy kik is vagyunk valójában...

Minden hasonló cipőben járónak izgalmas és csodás ön/én felfedezéseket és kibontakozást kívánok! <3 A hosszú szövegért meg bocsi, kicsit grafomán vagyok, de ez is inkább csak nekem probléma, hiszen beírni helyesen sokkal tovább tart mint csak elolvasni... :D

Kép: wikiHow