Előre jelzem, hogy bár a sztorim egy rövidke eseményt hivatott csupán elmesélni, de épp azért, hogy hangsúlyozzam és közelebb hozzam a cisz embereket is hozzánk, kicsit bemutatásra kerül, hogy mennyire nem különbözünk az élet esetlenségét illetően, mi transzneműek, senki mástól.

A kép csak illusztráció!

Vannak veszedelmek, amik elől néha egyszerűbb kihátrálni, főleg, ha pont annyira megoldhatóak, mint egy lábbal, fél tüdővel és vakon Mount Everestet mászni viharszezonban, csak hogy mindjárt egy velős hasonlattal kezdjem irományom. Ilyesmi volt az „otthoni” állapot is kicsit lelkileg, na jó, legalábbis én így éltem meg. Emiatt döntöttünk úgy párommal, hogy mintegy magunkra rántva a világot végre, „elmenekülünk” egy albérletbe. Körülbelül egy hónapnyi kutatás után, sok segítséggel, szerencsére találtunk is egy megfelelőnek tűnő lakást a vérnyomást tesztelő árak között. Pont jó volt. Kicsit talán sötét, de nem akárhol van, a várban, a budai várban. Hogy itt találtunk megfizethető helyet, a mai napig az élet abszurditására ébreszt rá.

De igazán az „itt-lakás” kis részletei mellett egy aranyos esetről szeretnék mesélni, ami körülbelül két-három héttel a beköltözés után történt, mert a mai napig „kuncoghatnékom” támad tőle és gondoltam megosztom. Úgy van ugyanis, hogy felettünk valahol lakik egy idős néni, akinek a neve Éva. Ennek az idős hölgynek van egy udvarlója, Feri. Nem tudom miért, de az utóbbi időben valahogy olyan érzésem van, hogy az idős udvarlókat, valahogy mind Ferinek hívják. Tehát Éva és Feri, egy meglett korú és kedves pár, rendszeresen találkozik és tölt együtt időt és ez a tény igazán motiváló tud lenni az olyan tejfelesszájú lelkek számára, mint amilyenek mi is vagyunk a kedvesemmel. De e románc manifesztációja viszont már kevésbé.

Hiszen fixen minden szombaton és ’hála égnek!’, véletlenszerűen egyéb, plusz napokon is reggel nyolc és tíz között Feri bejön a gangra és nekiáll kiabálni. Fel, Évának, hogy jöjjön le érte. Azt a komplex kérdést, hogy vajon a lépcsőház magányában nem mer-e egyedül kalandozni, csak magamban mertem eddig feltenni. Mindenesetre elég mélabúsan kellemetlen és bohókás arra kelni reggelente, hogy Feri azt kiabálja szakadatlan, hogy „Éva!”, „ÉVA!”, egészen addig a percig, amíg Éva le nem jön érte és fel nem mennek együtt. Igazi katarzis, mikor újra csend ül a belső udvarra. Olyankor összenézünk barátnőmmel és megkönnyebbülten alszunk tovább. Távozáskor viszont már szinte minden egyes alkalommal egy másik, jellegzetes mondat hangzik el a megközelítőleg 30 cm-re álló Éva arcába Yamaha hangfalakat megszégyenítő hangerővel ordítva, hogy „Fél tízkor, Éva, fél tízkor jövök, fél tíz!”. Éva ilyenkor folyamatosan próbálja Feri hangerejét letekerni az ujját az ajkaira téve, de nem igen működik a dolog. Aztán mikor Feri megbizonyosodik róla, hogy átment a körülbelül átlag tizenötször megismételt üzenet, távozik.

Na, de vissza a költözés után két, három hét elteltével történtekhez. Akkor tájt csak délután tanítottam, nem volt délelőtti állásom. A tanítványaimhoz magamat adva, Maraként tudtam menni, ami persze nagy örömmel töltött el már akkor is. Szóval így jártam-keltem délutánonként, amikor többnyire épp távozott Feri. Úriember, természetesen, ezért mindig köszönt is, hogy „Kezi’ csókolom!”, majd amolyan régi regénybéli karakterként kalapját a fejébe nyomva elbandukolt. A kedves esemény előtt is látott már párszor, megjegyezte, hogy vagyok és ott lakom.

Viszont valamelyik nap csak délután jött és pont akkor, amikor a párom édesapja levest hozott nekünk elemózsia gyanánt és becsöngetett hozzám, hogy menjek ki azért, gyorsan vegyem át, mert siet. Csak hogy a „Marává átvedlés” kardinális lépésénél, az arcom borotválásának első „fázisánál” jártam, ami annyit tesz, hogy felkentem már a habos gélt az arcomra, de még nem tudtam belekezdeni a munkafolyamatba. Nem volt mit tenni ugyanakkor, ki kellett valahogy rohannom. Loholtam is ki, úgy, ahogy voltam, „kényelmesen férfiasan”, borotvahabos fejjel, hogy kinyissam a kulcsos nagykaput, ami mögött a befőttes üveges levesek és egy immáron megérkezett Feri várt pont, amikorra az ajtót nyitottam. Hogy fokozódjon a helyzet szépsége, Éva már előre lejött Feriért és mögöttem megjelent, mikor a kulcsokkal babráltam. Az ajtó kinyílt, a befőttes üvegeket gyorsan átvettem és ejtettem közben egy bariton hangon csengő köszönömöt. Feri mindeközben felmért, majd azzal a lendülettel, ahogy belépett a kapun, jó hangosan és magabiztosan rám köszönt, hogy „Kezi’ csókolom!”, azután kicsit megpöckölte a kalapját és ment is Évához. Gyakorlatilag halálosan mindegy volt számára, hogy egy borotvahabos arcú valaki sétált ki a terepre, ő tudta mit és kit lát és ennek megfelelően köszönt. A párom édesapja majdnem ott helyben felröhögött, de hősiesen tartotta magát. Én azonnal visszatekertem a lakásba, jót nevettem, „Féltíz Feri’” bearanyozta a napom. Egyébként, azóta is csak így, határozottan és úriember módjára köszön, s bár abban a pillanatban Éva arcán láttam némi lefagyást, de úgy tűnik, hamar túllendülhetett a dolgon, mert mikor néhanapján látom, köszön talán, de nagyrészt ügyet sem vet rám. Jó is ez így.

Na, de miért is meséltem mindezt el? Legyen már ennek is egy pozitív kimenetele. Persze, evidens, hogy van, de a mélyebb, elgondolkodtató rész is nagyon motiválhat minket, nőket és férfiakat. Ahogy Feri számára is mindegy volt, hogy a habszakáll alatt ki rejtőzik, hiszen tudta, ki vagyok, úgy jusson nekünk is eszünkbe még az igazán bosszantó és kellemetlen pillanatokban is, amikor a szenilis és hirtelenharagú külvilág épp igyekezné megtépni a nehezen összegereblyézett önbizalmunkat, hogy kik vagyunk. Hisz tudjuk, nők és férfiak vagyunk, bárki bármit is gondol a lényünkre ragasztani. És tudjuk, hogy gyakorlatilag talán épp mi lennénk azok, akik százszorta jobban ismerhetik saját magukat, mint a csípős nyelvű rétegek köröttünk. Ámen.

Mara