Megkértek, hogy írjak egy véleményt a filmről, ami végül kiütötte Enyedi Ildikó Testről és Lélekről-jét a végső döntésnél. Egy filmről, ami bár egy transznemű nőről szól, valahogy kicsit mégsem. De a lehető legjobb értelemben.

Figyelem, a következőkben a saját véleményemet fogom csak megfogalmazni transznemű nőként Sebastian Lelio, Egy fantasztikus nő című filmjéről. Spoiler veszély nincs, mert pont azt szeretném én is elérni, hogy minél többen megnézzék a filmet, mert jó ég, ennek a filmnek már nagyon ideje volt!

Ebből az előző mondatomból is kiviláglik, hogy örülök ennek a filmnek, mert jó. És bár kicsit követi a szokásos, klisés transznemű szenvedés sztorikat, mégis egy új színt hoz be az össze-vissza magyarázott, kicsit mérgezett éterbe, ami a transzneműekről, főként itthon, rendkívül zavaros képet okoz. Ez az új szín pedig, akármennyire is hangsúlyozott, de mégsem tiszta a mai napig a többségi társadalomban, s így hazánkban is, ez pedig az, hogy ő egy nő. Pont ugyanolyan nő, mint bárki más. De erre jön rá viszont a társadalmi bélyeg, ami transz nőket is körbe veszi.

Hatalmas plusz pont például, hogy bár, lehet csak a szokásos bambaságom okozta, de az első 5-10 percben le sem esett, hogy kin is van a fókusz a filmben, Marina pont annyira volt észrevehető, amennyire rengeteg transznemű a mindennapjai során. A szerelmen van a hangsúly ekkor főként és a filmet végig is belengi azért, de ami szintén ott van, az egyfajta megbúvó fájdalom is, ami nagyon ismerős. Hogy nincs kiteljesedett boldogság, csak egy, a pillanatnyi felszabadulásokból, szerelmes pillanatokból álló lét. Viszont mintha ekkor még tényleg csak annyi lenne (és az is) a lényeg, hogy szerelmeseket látunk, akik jól érzik magukat. Pont úgy, mint bármely megszokott romantikus jelenetsornál. De bizony, már itt érezni azt a bizonyos fájdalmat.

Kis kitérő. Mikor otthon előbújtam körülbelül három éve a családom felé, látszat elfogadást kaptam vagy még azt sem. Majdnem, hogy napi szinten éreztem a fura tekinteteket, a mélyen elítélő gondolatokat bennük, miközben saját boldogságomon és a párommal való közös boldogságunkon dolgoztam. Mintegy indaként fonták be mindennapjaimat a házsártosan füstös légkört körém vonó gondolataik. Nagyon nehezen leírható érzés, de a film első percétől meg tudtam feleltetni Marina és Orlando helyzetét a mi, a párommal lévő akkori helyzetünknek. Már ekkor megmutatta zsenialitását a film számomra, ami abban mutatkozik meg, és itt igenis látszik Daniela Vega esszenciális szerepe a film létrehozásában, hogy mennyire halálos pontossággal hozza azt az érzetet elejétől a végéig a film, amit mi, transznemű nők átélünk.

Van egy mérgezettség jelenleg létünkben a társadalom többsége általi nem elfogadás okán. Egyfajta mélabú a boldogságban, egy folyton ott lévő, finoman a hátunkba illesztett kés, amit csak nehezen tudunk (talán) kihúzni. És emellett még önmagunkat is imádjuk „baszogatni”, hogy mégis hogy nézünk ki, szörnyeknek érezzük sokszor magunkat, ahogy ezt Marina is megjegyzi a saját kezeire a film későbbi pontján. Meg akarunk felelni, ugyanakkor magunk akarunk lenni. Higgye el a kedves olvasó, hogy igazán bájos életet élünk ezzel a kívülről és belülről jövő lajhári lassúsággal elmúlni próbáló ostorozással, ami ellen mégis makacs bizonyossággal lépkedünk.

Tudom, hogy kicsit költőire vettem időközben az írás hangulatát, de őszintén szólva, rendkívül nehéz pontosan leírni, amit érzünk. Hát még érzékeltetni. Daniela Vega játéka „on-point”, úgy érzem, ennél akkurátusabban nem is lehetett volna visszaadni a transznemű lét negatív oldalát. Sebastian Lelio pedig a már említett zseniálítással hangolta és terelte a megfelelő mederbe a filmet. És megfelelő meder alatt azt értem, hogy nem csak, hogy szembe ötlően ott van, hogy mit jelent transznemű nőnek lenni, hanem az is, hogy valójában mennyire nincs is különbség egy transznemű nő és egy cisz nő (lásd. biológiailag nőnek is született nő) között. Bár megfesti a filmet a transznemű lét színe, de mégsem ez az, ami az egyes események mozgatórugója. Megítélésem szerint, a filmben csupán csak egy tényező, persze hihetetlenül fontos tényező, de jobban belegondolva, ha egy cisz nővel történnek ugyan ezek az események, akkor is egy jelenettől eltekintve, nagyrészt ugyanígy alakult volna a film története. A transznemű nő mivoltja, a Marinát támadók szempontjából, csak addig érdekes, amíg kígyót-békát tudnak rá kiáltani, és amíg kiélhetik rajta önnön frusztrációikat. Mert van egy társadalom által nyitott és könnyen hozzáférhető rés a pajzson, egy nyílt seb, amit könnyű kihasználni, és amit imádnak a rosszindulatú emberek. Egy cisz nő esetében ez a pont nyilván nincs ott, de ha vele esett volna meg az, ami Marinával, őt is elhordták volna minden létező féle-fajta „ribancnak”.

A film határozottan szól az egyenlőségről nő és transznemű nő között, ahogy én látom. A főszereplőt ért bántások csupán a felszínt jelentik. Akárcsak úgy, ahogy mi, transz nők látjuk magunkat. Bár a társadalom imád ránk erőltetni bélyegeket, de a lényeg pont, hogy nem a felszín, hanem, ami odabenn lakozik, akik mi vagyunk. Nők vagyunk, akik szeretnek, akik gondoskodnak, akik ragaszkodnak, akik bátrak, de néha bátorításra szorulnak, akik törékenyek, mégis megrendíthetetlenül kiállnak azért, amit éreznek. Tudom, hogy nem minden nő ilyen, és azt is, hogy nem szabad általánosítani, mert a jellem számít és nem a nem, de Marina ilyen, én is ilyen vagyok és a filmben ez is egy szempont, hisz ezt is igyekszik megtanítani és hangsúlyozni.

Megkértek, hogy írjak véleményt a filmről, de igazán csak azt tudom mondani, hogy ez a film végre úgy szól rólunk, hogy segít levetni a címkéket és könnyű azonosulási lehetőséget nyújt a mindennapi nézőnek. Úgy szól rólunk, transz nőkről, hogy nem rólunk szól, hanem a felszín alatti szeretetről és odaadásról és a harcról, ami minden emberben, univerzális ott van. Ez a film zsenialítása, Sebastian Leilo és Daniela Vega fantasztikus munkája, Egy fantasztikus nő története.

Vetítések: Az Oscar-díjas Egy fantasztikus nő a magyar mozikban