Szalagavató szezon van, ez nagyjából azt jelenti, hogy rengeteg fiatal élte túl a táncpróba dömpinget és szerencsétlenkedik jelenleg a last minute ruha és frakk kölcsönzéssel, főpróbákkal, jegyvásárlással. Azt hiszem ez a legjobb alkalom arra, hogy megosszam az én, immáron egy éves történetemet a saját szalagavatómat megelőző kisebb káoszról.

Kép: La Mazurka. ModeMuseum Provincie Antwerpen. Public Domain.

A helyszín egy, a Nyugati környékén megbúvó elit gimnázium, ahol az ott elpocsékolt öt évem alatt hatalmas változások történtek az iskola vezetését illetően – ez igazából azért megemlítendő, mert tulajdonképpen ez alapozta meg a mesélnivalóm. Tehát, adott egy ismert, nagy nevekkel dobálózó iskola, ahol elkezdődik a szalagavatóra való készülődés; ki-milyen témában táncoljon az osztályával, a Riversidera vagy Once Upon a Decemberre keringőzzenek a gyerekek, milyen sorrendben lépjenek fel, ki tanítsa be a táncot? Biztos sokaknak ismerősek ezek a kérdések.

Itt lépek a képbe én, a transz kölyök, aki a szalagtűzésnél nem a papírjain szereplő nevét szerette volna hallani (több száz idegennel és az iskola összes végzősével maga körül), valamint szeretett volna frakkban táncolni valamelyik lány barátjával az osztályából. Szerencsére – és emiatt mai napig hálás vagyok – az akkori osztályfőnököm egy nyitott, segítőkész, emberséges, fiatal férfi volt, akinek magától értetődött, hogy segít megoldani a korábban említett problémáimat.

Kiokoskodtuk, hogy hogyan is lehetne ezt véghezvinni; a szalagtűzésnél a Tanár úr meg tudta oldani, hogy ha a választott nevemet nem is, de a becenevem (ami megegyezik a választott nevem becenevével) olvassák fel. A keringő volt a macerásabb része a dolognak, oda az igazgató asszonyunk jóváhagyása volt szükséges, akiről köztudott volt, hogy elég erős kapcsolatot ápol a hagyományokkal és az ígéreteiben nem feltétlen lehetett hinni. A következő volt az eljárásunk terve: írtam egy kérvényt, amiben megfogalmaztam, hogy én fiú öltözetben szeretnék táncolni a szalagavatómon és szándékomban állt azt szóban is kiegészíteni. A papírt megőriztem (részben mert röhejes, részben meg azért, mert tudtam, hogy valamikor írni fogok róla és akkor jól jöhet a bizonyíték), be is másolgatom szó szerint róla a dolgokat. Az én részem így szól:

„Tisztelt XY igazgató asszony!
Tisztelettel kérném az Igazgató asszony beleegyezését, valamint engedélyét arra, hogy a szalagavatói, illetve osztály táncban fiú szerepet betöltve táncolhassak, annak megfelelő öltözékben.
YZ”

Ezzel a papírral indultam el, hogy bejussak az igazgató irodájába. Ezt a helyet úgy kell elképzelni, hogy az ember belép egy aprócska hallba, amiről jobbra nyílik egy folyosó a gazdasági és egyéb másodlagosan fontos irodákkal, szemben pedig az igazgató titkárnőjének irodácskája van, amiből a már sokat emlegetett igazgatónk megközelíthetetlen, zárt ajtós birodalma nyílik. Kezemben a papirkával álltam meg a titkárnő asztala előtt és udvariasan mondtam neki, hogy ezt a papirost az igazgató asszonynak hoztam, akivel beszélni is szeretnék, mert kifejteném a kérvényem okát. A titkárnő informált arról, hogy az igazgató asszony most nem ér rá, jöjjek vissza a következő szünetben. Ezt utána háromszor játszottuk el a nap folyamán, a harmadik alkalommal épp megbeszélés miatt nem tartózkodott az irodában az igazgató, amire pont az előbb ment el (pont az előbb!). Mondtam remek, visszajövök akkor egy óra múlva, ha akkor se lesz bent, maximum jövök másnap is – mire az igazgató belépett a főajtón, kikerült engem, átment a mini-hallon és berobogott az irodájába. Kérdőn ránéztem a titkárnőre, hogy… Na, most mi van? Gyanítottam, hogy megy a kamuzás részükről, de ez a komikus lebukás még nekem is váratlan volt. A titkárnő nagyon zavarba jött, még arra is képes volt, hogy azt mondja, adjam oda a papírt, ő átadja az igazgatónak és egy óra múlva jöjjek vissza beszélni vele. Beleegyeztem, leléptem és vártam.
Egy óra után visszatértem és meglepetésemre az igazgatói iroda ajtaja tárva-nyitva volt, odabent az igazgató asszony és egy tanárnő jóízűeket nevetett valamin. Akkor láttam meg az igazgató kezében a kérvényemet. Odaadta nekem a papírt, nevetve. Elolvastam azt, amit ráírt és vártam, hogy lenyugodjak (iszonyatosan forróvérű tudok lenni és nem akartam érettségi előtt keresztbe tenni magamnak). Az írott – inkább firkált – válasza a lap alján a következő volt:

„Az osztálytánc esetén hozzájárulok a kéréséhez, a keringő esetében, a hagyományainknak megfelelően, kérem, hogy osztálytársai vagy alsóbb évfolyamos diákok közül válasszon fiú táncpartnert.
dr. XY, intézményvezető

Kapja: az osztályfőnököm neve”

Persze számoltam azzal, hogy elutasítja a kérésem, pont ezért szerettem volna beszélni vele, hogy részletezzem, ez számomra miért lett volna fontos, mi is volt az oka ennek az egésznek. Épp belekezdtem volna, mikor konkrétan a szavamba vágott azzal, hogy ugyan, úgy is meggondolom magam! Igazgató asszony, kezdtem, de ezt se tudtam befejezni, megint közbevágott. Keressek egy szép ruhát és egy fiú táncpartnert! Hihihi, hahaha. A mellette ülő tanárnő is jókat mosolygott. Mély levegőt vettem, begyűrtem a papírt a zsebembe és közöltem vele, hogy így nem áll szándékomban táncolni, a keringőt kihagyom és – természetesen ironikusan – köszönöm, hogy „meghallgatott”. Ugyan már, meggondolja magát – kezdte újra ugyan azzal a lenéző mosolyával, de addigra minden türelmem elpárolgott, szóval egy „viszlát” után sarkon fordultam és nem köszönve se a titkárnőnek, se a jókat nevetgélő tanárnak az oldalán, otthagytam az egész csapatot az irodarengetegben.

Így történt, hogy végül a függönyök takarásában ácsorogtam az osztályfőnököm oldalán, míg az évfolyamtáraim keringőztek a rokonaik és barátaik előtt. Nem bántott a végkifejlet, mert nem volt szívem vágya, hogy keringőzzek, büszkén és nyugodtan nézegettem az osztálytáraimat az elegáns ruháikban – maga a folyamat és a hozzáállás miatt volt keserű ez az egész, meg persze azért, mert lehet nekem ez nem volt fontos, de más transz diákoknak viszont az lehet.

Nekem még szerencsém volt egy ilyen remek osztályfőnökkel, akivel sunyiban megoldottuk a névfelolvasást (mert az igazgató azt se hagyta volna jóvá), de ki tudja hány diáknak kell végigmosolyognia, hogy egy csarnoknyi ember előtt a halott nevén szólítják ki, és hogy egy csarnoknyi ember előtt kell a nem megfelelő ruházatban mosolyogva tűrnie az ismerősök és idegenek pillantásait.