Mint kétlábon járó hirdetőoszlop

Szerző: Vay Blanka

Én néhány rövid jelenetet szeretnék megosztani. Jókat. Elvi okokból és praktikus okokból: bár transz státuszomból erednek bőven kellemetlenségek is, ha a történeteket veszem, akkor azok nagy többsége jó élményként végződik.

vay_blanka.jpg

Meghatározó tapasztalatom, hogy a környezetem reakciója nagyon nagy mértékben függ az én hozzáállásomtól. Második pillantásra látszik rajtam, hogy elég kezdő vagyok a női kategóriában, ha megszólalok, akkor pedig semmi kétség nem marad. Ezért - meg egyébként is - igyekszem az emberek között a lehető leghatározottabban magától értetődő és kedves, barátságos lenni.
Tapasztalatom szerint ez elegendő erővel szabja meg az irányt azoknak is, akik nem láttak még ilyet, vagy akiknek ez azért mégiscsak furcsa.

Másfél éve kerékpáros futárként dolgozom, sushit, pizzát és hasonlókat hordok ki. Ezt férfi “kiszerelésben” szoktam, leginkább azért, hogy ha - nem gyakran - valami késésért egy pincér beszól, akkor ne gondolhassam azt, hogy ezt “azért” kaptam. A másik okom az, hogy bár ez a munka gyakran nagyon jó, többnyire azért kevésbé, és már egy jó ideje szeretnék visszamenni a korábbi szakmámba. Csak nem megy. Ennek részben oka a transzneműségem, de csak részben. Mindenesetre a státuszvesztés egyértelmű, az, ami a legtöbb testvéremet nagy biztonsággal eléri. Én pedig nem akartam ezt a státuszvesztést összekötni, mintegy megpecsételni azzal, hogy transz nőként végezzem a munkámat.
Tehát alapvetően férfinak látszódom ilyenkor. Ennek megfelelően a férfi mosdókat használom. Míg női üzemmódban a női vécében nem sok vizet zavarok, gyorsan kitalálja akivel összeakadok, hogy nagyjából miért vagyok ott, nadrágban már sokkal zavaróbb és érthetetlenebb lenne ott a jelenlétem. Hiába a copfom, a hormonoktól lágyabbá vált arcom, a nőiesebb csípőm, azért női ruha nélkül egyértelműen férfinak látszom.
Vagy legalábbis én így gondoltam.
Mert nemrég az egyik étteremben, amikor a férfi vécébe nyitottam volna be, a hátam mögül megszólalt egy hang: vigyázzon, az a férfi mosdó!
Amikor megfordultam, egy helyes harminc körüli srácot láttam. Mondtam neki (őszintén szólva fülig érő szájjal), hogy tudom, ezért megyek oda.
Szegény nagyon zavarba jött. Egyrészt azért, mert azt hitte, ciki, hogy “nőnek nézett”, másrészt nem értette, miért vagyok ilyen boldog :-)

A másik kellemes - és elég vicces - emlékem a Budapest felé tartó hajnali repülő felé vezető úton esett, Berlinben. Felszálltam fél öt körül az Alexander platzon a reptérre menő vonatra. Az időpontnak megfelelően mindenki álmos. Ez volt az első alkalom, hogy teljes női kiszerelésben mentem haza. Lehuppantam egy négy üléses részre, velem szemben két húsz év körüli srác. Az egyik végignéz, majd odaszól a haverjának. Milyen csinos a kicsike. Történetesen magyarul. A másik egy félmosollyal nyugtázta a tényt.
Szerencsére elég álmos voltam ahhoz, hogy ne nevessem el magam rögtön, így volt időm mérlegelni. Nyugodtan elengedhetem a dolgot a fülem mellett. Viszont a srácok nem tűntek igazi taplóknak, és nem volt szívem lemondani a helyzetben rejlő komikumról. No meg elvben pedagógus volnék. Úgyhogy válaszoltam nekik:
Hát igen, a magyar lányok a legszebbek.
Húbazmeg, mondta a srác, aki lekicsikézett. Ne haragudj!
A másik csak nézett kerek szemekkel.
Amikor látták, hogy nem tudom elnyomni a vigyort, kicsit megnyugodtak. Bocsánatot kértek.
Beszélgetni kezdtünk. Persze még nem láttak ilyet. Nem, nem buzi vagyok. Kiderült, hogy érdekli őket. Beszéltem arról, hogy ez miért fontos nekem. Hogy mindenkinek fontos, hogy őszintén, autentikusan éljen. Ez egyiknek ez ezt jelenti, a másiknak azt. Nekem azt, hogy nőként éljek. Hogy mennyivel jobban érzem magam így, olyannyira, hogy ezért a hülye helyzeteket is vállalom.
Kiderült, hogy az egyiknek igazából van egy meleg haverja, akivel jóban van. Kiderült, hogy ők se gondolják olyan nagyon jónak a mostani férfi és női szerepeket.
Talán egy órát beszélgettünk.

Sokat voltam hasonló helyzetekben. A lakótelepi kutyasétáltatáskor, a sárga buszon, egy solymári fagyizóban, vagy egy turistaházban, a nagymagyarországos címer alatt az erdélyi katolikus házigazdával és családjával közösen vacsorázva gyakran tettem fel a kérdést: nyilván látta rajtam rögtön, hogy “férfi vagyok, női ruhában”. Akkor miért viselkedik ilyen természetesen?
A válaszok általában nagyon hasonlóak: Nyilván azért csinálom, mert fontos nekem, legalábbis az én magától érthetődőségem, határozottságom ezt mutatta. És mivel kedves és (egyébként) normális voltam, ezért ők is azok voltak. Ennyi akár elég is lehet. Volt közöttük Jobbik-szavazó is. Tudta, persze, hogy a pártja ilyesmikben mit gondol, de ő mást, és ha én normális vagyok vele, akkor ő is az lesz.
Látható transzneműnek lenni azért fárasztó. A szexuális sokszínűség letakarhatatlan és kikapcsolhatatlan, kétlábon járó hirdetőoszlopa vagyok, ha tetszik, ha nem. Míg a legtöbb meleg vagy biszexuálisnak nincs semmi az orrára írva, és az esetek nagy részében szükség esetén fapofával tehet úgy, mintha a heteró többséghez tartozna, ez az egérút nekem nem áll rendelkezésemre.
De egyelőre sokkal több pozitív utcai élményem van, mint ahány beszólást kaptam. Bármikor belefuthatok néhány frusztrált agresszív alakba, de komoly kellemetlenségem másfél év állandó utcai jelenlét mellett sem történt. Nagyon jó érzés újra és újra megtapasztalni, hogy a bizalom és a nyitottság működik.
Mert általában működik.